Vannak, akik hosszú évek óta vágynak arra, hogy szülővé váljanak, de a kis csoda nem érkezik meg az életükbe. Mások egy odaadó párt keresnek hosszú időn át, de folyton rossz párkapcsolatokba sodródnak. Ilyenkor érdemes azzal is foglalkozni, mi magunk milyen családból jövünk: milyen légkör, milyen hangulat határozta meg a gyerekkorunkat… Milyen a kapcsolatunk a szüleinkkel most, felnőttként. El tudtunk szakadni tőlük lélektanilag is, vagy még mindig láthatatlan láncok kötnek minket az eredeti családunkhoz?
Túlterhelés és elhanyagolás
Alapvetően két módon lehet mérgezni egy gyereket: a túlterheléssel – amikor a szülő túl sok, túl kontrolláló, túlvédő, túl szigorú, túl domináns – és az elhanyagolással, amikor túlságosan a háttérben marad, elvonul, kivonul, nem lehet rá számítani.
Olyan is gyakran előfordul, hogy egy családon belül mindkettő jelen van: az egyik szülő túlterheli, a másik elhanyagolja a gyereket. Ez legtöbbször érzelmi síkon történik: a túlterhelő szülő mindig jobban akarja tudni, mi a jó a gyereknek, az elhanyagoló pedig inkább mással foglalkozik, elvonul, tevékenységekbe menekül ahelyett, hogy a gyerekre lenne igazán kíváncsi.
Egyik esetben sem a gyerek van a középpontban – legfeljebb látszólag. Bár sokszor fizikailag, anyagilag megadnak neki mindent, az érzelmi szükségleteivel senki sem törődik igazán. Már csak azért sem, mert a szülők sokszor a saját érzelmeikkel sem tudnak mit kezdeni. Ahelyett, hogy feldolgozták volna a sérüléseiket, kialakítottak egy számukra többé-kevésbé „működő” viselkedést, és aszerint élnek és bánnak a gyerekeikkel.
Van, aki azt tanulta meg, hogy mindent kézben kell tartania, és fő a teljesítmény, az eredmények elérése – ő könnyen túlterhelő szülővé válhat. Van, aki pedig azt a stratégiát választotta, hogy inkább kerüli a konfliktusokat, kivonul a helyzetekből, nem vállal felelősséget – ő pedig elhanyagoló szülő lehet. A gyerek egyiküktől sem kapja meg azt, amire igazán szüksége van: őszinte érdeklődést, odaadó gondoskodást, igazi védelmet és felkészítést az életre, hiszen a figyelem nem rajta van, mint különálló, érzelmi szükségletekkel is rendelkező emberi lényen.
A szülők azt hiszik, a gyerekre figyelnek, de valójában nem tudnak, mert a saját érzelmi deficitjeik ezt megakadályozzák. Sokkal inkább az történik, hogy a gyerek figyel nagyon a szüleire, minden rezdülésükre, mert próbál alkalmazkodni, túlélni, jó gyerek lenni.
Aki nem lázad, benne marad a régi rendszerben
A kamaszkori lázadásnak nagyon fontos szerepe van a személyiségfejlődésünk szempontjából. A felnőtté válás egyik legfontosabb mérföldköve. Ilyenkor határozzuk meg magunkat a szüleinktől független, önálló lényként, ilyenkor kezdjük meghúzni a határainkat, kitűzni a saját céljainkat, körvonalazni a saját értékeinket – ami részben egyezni, részben különbözni fog az otthonról hozottaktól.
Ám ez a lázadó korszak van, akinél teljesen kimarad, ezáltal a felnőtté válása is elakad. Nem tanulja meg meghúzni a határait sem a szüleivel, sem másokkal szemben, és lélektanilag gyermek marad, aki még felnőttként is a szüleivel harcol, vitázik, küzd, vagy nekik, az ő elvárásaiknak megfelelve éli tovább az életét.
Fogva tart a múlt
A szülőktől való elszakadás hiánya gyakran megjelenik a gyermektelenség hátterében. Amíg valakinek a figyelme még mindig a szülein van – meg akar felelni nekik, gondoskodni akar róluk, meg akarja menteni őket stb. – nem tud a saját életére, a saját, új családjára fókuszálni.
Az eredeti családi rendszer fogva tartja, leláncolja, lefékezi, és nem tud teljes erőbedobással elindulni afelé, amire igazán vágyik: legyen az egy gyermek, egy karrier, egy párkapcsolat… Attól függ, kinek milyen életterületén jelentkezik a „tünet”.
Ezektől a láthatatlan, de annál súlyosabb kötelékektől megszabadulni nem könnyű, sok-sok önismereti élményszerzés szükséges hozzá. Ha mégis vesszük a fáradságot, hogy megszabaduljunk a múlt béklyóitól, rengeteg láthatatlan terhet rakhatunk le, felszabadulhatunk, és végre elkezdhetünk magunkért élni.
A múlt láthatatlan terheinek a tudatosítása, felszínre hozása az egyik legfontosabb lépés afelé, hogy a köztünk és a vágyaink között húzódó fal leomoljon.
Ha szeretnéd megtudni, miből épült fal a vágyaid és közted, és vágysz a felszabadulásra, gyere el szomatodráma alapú egyéni konzultációra vagy a legközelebbi csoportos szomatodráma-napra december 14-én! Szeretettel várlak!
Zádrovich Aliz szomatodráma játékvezető, terapeuta
Kövess a Facebookon!
Csatlakozz "Önismeret és gyógyulás" Facebook-csoportomhoz!
Kövess Instagramon!
