Egy korábbi szomatodráma-napon egy hölgy – nevezzük most Adrinak – súlyos hajhullás miatt szeretett volna játszani. Elmesélte, mennyire rémisztő számára, hogy már hónapok óta csomókban hullik a haja. Járt már hajgyógyásznál is, aki azt mondta neki, nézzen rá a tünete lelki oldalára, mert testi okot nem talált mögötte.

Adri három szereplőt választott a játékához: a hajhullását, az ijedtségét és a szorongását jelenítette meg a képzeletbeli színpadon. Beállította a szereplőit úgy, ahogy elképzelte a tünetét és az érzéseit, majd hátrébb lépett, és a szereplők megelevenedtek.

A tünetek családtagokká változtak

Az ijedtség és a szorongás elkezdett úgy viselkedni, mint két szülő, a hajhullás pedig kicsi, tehetetlen gyerekké vált, aki felett a szülei vitatkoztak. Az egyik szülő szeretettel és elfogadással fordult felé, a másik pedig folyton rángatni akarta őt: keljen fel, induljon, szedje össze magát. Közben a gyerek érzéseire egyáltalán nem volt tekintettel, csak azt akarta elérni, hogy azt csinálja, amit mond neki. A gyerek pedig közben teljesen össze volt zavarodva, azt sem tudta, hogy mit akar, csak ez a mondat zakatolt a fejében: „Menjek vagy maradjak?”

Zöld utat kaptak az eltemetett érzések

Ezen a ponton Adri megérintődött: a „menjek vagy maradjak” mondatot visszahallani megrázó volt neki, hiszen évtizedek óta dilemmázik azon, hogy külföldre költözzön, vagy itthon maradjon. Kis idő után beállt a hajhullás szerepébe, hiszen önmagát ismerte fel benne. A szerepben végtelen fáradtságot és tehetetlenséget érzett.

Az egyik szereplő elkezdte őt rángatni, hogy álljon fel, szedje össze magát, és menjen vele. Ezen a ponton Adri ott találta magát egy réges-régi jelenetben gyerekkorából. Amikor a szülei elváltak, ugyanezt a rángatást érezte, és azt, hogy vívódik a két világ – a két szülője – között, és úgy érzi, kettészakad.

Ahogy immár felnőttként belehelyezkedett az akkori kétségbeesett, tehetetlen, kétfelé szakadó kiskori önmaga helyzetébe, még jobban megérintődött, és egy jóleső sírásban szakadtak fel belőle a rég eltemetett, fájó érzések. A játékban elmondhatta az édesanyjának, mennyire fáj neki, hogy rángatni akarja, és hogy nincs tekintettel az ő érzéseire. Hogy soha nem kérdezte meg tőle, ő mit szeretne. Hogy mindig csak vitte magával, akkor is, ha ő nem akart menni. Hogy otthontalannak érezte magát. Hogy olyasmibe vitte bele, ami neki nagyon fájt: hogy tanúskodjon édesapja ellen a válóperen. Hogy azóta is érzi a kettészakítottságot, a „menjek vagy maradjak” érzése felnőttként is kíséri, most sem találja az otthonát, és folyton vacillál, kimenjen-e külföldre vagy sem.

Édesapjának is elmondhatta, mennyire sajnálja, ami történt. Könnyek között fejezte ki neki, mennyire bűntudatot érez amiatt, hogy ellene tanúskodott. Nem akarta ezt, és mindig is szerette őt, csak nem volt ereje, bátorsága ahhoz, hogy szembeszálljon édesanyja akaratával.

Az érzésekkel való találkozás gyógyít és feloldoz

Adri a játékban találkozhatott évtizedek óta eltemetett, de még mindig magában hurcolt fájó érzéseivel. Ahogy megengedte magának ezeket az érzéseket és kimondta a soha-ki-nem-mondott szavakat a „szüleinek”, megkönnyebbült, és újraírta a megbetegítő, tüneteket okozó történetét.

A játék záró képében édesanyját és édesapját egymás mellett, egy egységként jelenítette meg. A két világ újra eggyé vált a fejében és a szívében, ami nagy-nagy megnyugvással töltötte el. Ezzel párhuzamosan eltűnt belőle az a kettészakítottság-érzés, ami gyerekkora óta elkísérte. A játékból megértette, hogy a két világ közti vívódás egyrészt az „itthon vagy külföldön élni” dilemmában, másrészt a hajhullásban képeződött le benne.

Adri óriási terhet rakott le a játék során. Mint elmondta, soha nem gondolta volna, hogy ide, egy ennyire régi, gyerekkori történethez jutunk. Ahogy ez a történet átíródott, átkereteződött benne, a hajhullása szinte azonnal el is múlt. Amikor visszament az orvoshoz, a doktornő elképedve tapasztalta a változást.

Zádrovich Aliz szomatodráma játékvezető, terapeuta, újságíró