2019. szeptember 10. írta: zaliz

5+1 önismereti szlogen, ami tévútra vihet

Rengeteg hangzatos önismereti szlogent ismerünk. Ezek nagyjából olyanok, mint a közmondások. Van bennük igazság, de sokszor közhelyesek, leegyszerűsítőek, és könnyű félreérteni vagy károsan értelmezni őket. Összegyűjtöttem néhány népszerű szlogent, és azt, hogyan vihetnek tévútra minket.

1. „A világ egy tükör. Ha valami zavar másban, neked kell dolgoznod magadon.”

Valóban igaz az, hogy a velünk történő események tanítanak minket valamire. Azok az emberek, akikkel találkozunk, akikkel kapcsolatba lépünk, szintén felhívhatják a figyelmünket fontos témákra az életünkben. Például ha irritál egy munkatársunk, érdemes elgondolkodnunk azon, vajon mit szólít meg bennünk az ő viselkedése. Miért reagálunk rá ennyire túlzóan? Mi az, ami valójában zavar benne? Ezt hívják önreflexiónak, ami elengedhetetlen, ha tudatos életet szeretnénk élni. Ugyanakkor a „minden ember egy tükör, és nekem kell dolgozni magamon” típusú hozzáállás könnyen átcsaphat önreflexióból önostorozásba, hibakeresésbe. Elkezdhetjük azt hinni, hogy minden rossz, ami történik az életünkben, a mi hibánk, és csakis a mi hozzáállásunkon múlik, hogy jó vagy rossz irányba megy az életünk. Ha valaki bunkó velünk, biztos, hogy okot adtunk rá. Ha valaki átgázol rajtunk, az azért van, mert „áldozat típusok” vagyunk. Ez a hozzáállás több szempontból is nagyon veszélyes. Egyrészt felmenti a másik felet, akinek ugyanúgy köze van az adott eseményhez. Másrészt akadályozza, hogy önmagunkkal együttérezve megértsük a helyzetet a maga komplexitásában: mi volt a másik szerepe, és mi az enyém? Hol szólt ez a szituáció róla, és hol rólam? Milyen érzéseket hívott elő belőlem ez a helyzet? Mire emlékeztet ez? stb. Ha az önmagunkra való együttérző odafigyelést felváltja a hibakeresés és az önostorozás, az csak az önutálatunk és önszabotázsunk feneketlen kútját mélyíti, és nem vezet el az igazi megoldáshoz.

2. „Ne a világra mutogass! Csak tőled függ, mit hozol ki az életedből!”

Az egyik legnépszerűbb szlogen manapság, hogy ne kívül keressük a felelősöket életünk történéseiért. A felnőtt élet egyik alappillére, hogy felelősséget vállalunk a döntéseinkért – legyenek azok jók vagy rosszak. Valóban nem visz előre, ha másokra mutogatunk és bűnbakokat keresünk, akiket lehet hibáztatni. Ugyanakkor nem függetleníthetjük magunkat attól a ténytől, hogy egy adott korba, adott társadalomba, kultúrába születtünk, és vannak bizonyos képességeink, adottságaink, tehetségeink és gyengeségeink, és van egy adott sorsunk, életutunk. Illúzió azt hinni, hogy mindent mi irányítunk, és csak tőlünk függ, mit érünk el az életben. Egy afrikai éhező kisgyerekből például nagy valószínűséggel soha nem lesz milliomos üzletember még akkor sem, ha egyébként jó érzéke lenne a pénzhez. De egy gazdag kisgyerekből sem lesz operaénekes, bármennyi pénzt is áldoznak a taníttatására, ha hiányzik hozzá a tehetsége. Ez persze nem azt jelenti, hogy kifelé kellene mutogatni, ha valami nem jön össze. Sokkal inkább azt, hogy legyünk alázatosak az élettel és a sorsunkkal szemben. Ne higgyük azt, hogy mindent mi irányítunk, ne higgyük, hogy bármit elérhetünk, mert ez nem igaz. Igenis van, amikor a világ – a kulturális közeg, a társadalmi helyzetünk stb. – nem teszi lehetővé, hogy megvalósítsuk, amire vágyunk. Ilyenkor érdemes végiggondolni a saját értékeinket, és hogy azok összefüggésben vannak-e vágyainkkal, vagy egészen távol állnak egymástól?

3. „Ne engedd, hogy a negatív gondolatok irányítsanak! Legyél mindig pozitív, lásd meg mindennek a jó oldalát!”

Az egyik legkártékonyabb tendencia manapság a pozitív gondolkodás túlmisztifákálása. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy nem szabad szomorúnak lenni, nem szabad haragudni másokra, nem szabad rosszul érezni magunkat, mert ezzel csak magunknak ártunk. A haraggal saját magunkat mérgezzük – mondjuk gyakran. A hosszútávon fennálló negatív érzésekkel – pl. harag, bűntudat, gyűlölet – ez valóban így van. Megbetegítő lehet hosszú időn át hordozni magunkban ezeket az érzéseket. De legalább olyan megbetegítő, hogyha nem akarunk tudomást venni róluk, és elnyomjuk, elfojtjuk őket, az „én ezt már elengedtem” jelszava alatt. Nem tudunk semmit elengedni addig, amíg meg nem fogtuk. A negatív érzéseket úgy lehet csak igazán elengedni, ha először engedélyt adunk magunknak arra, hogy megéljük őket. Emberek vagyunk, és emberi létünkhöz hozzátartozik, hogy nem csak pozitív érzelmeink vannak. Ahelyett, hogy ezt megtagadnánk, és próbálnánk mosolygó robotokká válni, érdemes találkozni a negatív érzéseinkkel is, és közelebbről megismerni őket. A szomatodráma játékokon többek között ezt tesszük: közel merészkedünk az érzéseinkhez – legyenek azok pozitívak vagy negatívak -, engedélyt adunk magunknak arra, hogy érezzük őket, és amint ezt megtesszük, szabad úton tudnak távozni belőlünk.

4. „Csak programozd át az agyad, és minden megváltozik!”

Ez a megközelítés azon alapszik, miszerint a gondolataink határozzák meg a hozzáállásunkat a világhoz, a döntéseinket és a cselekedeteinket. Tehát, ha megváltoztatjuk a gondolatainkat, megváltozik a hozzáállásunk, jó döntéseket fogunk hozni, és jó irányba kormányozzuk az életünket. Egy fontos ténytől viszont eltekint ez a szlogen, mégpedig attól, hogy nem csak gondolkodó, hanem érző lények is vagyunk. Sőt, az érzéseink – amelyekről sokszor nem is tudunk -, sokkal jobban befolyásolják a döntéseinket és a viselkedésünket, mint a gondolataink. A testi folyamatainkra is sokkal erőteljesebb hatásuk van: egy gondolat milliónyi biokémiai reakciót indít el a testünkben, egy érzés pedig milliárdnyit. Ha van egy elakadásunk, és azt pusztán gondolati, racionális síkon próbáljuk megoldani, valószínűleg nem fog menni. Amíg a mélyben, tudattalanul zajló morajlással – a bennünk lakó érzésekkel – nem találkozunk, csak a tüneteket kezeljük, és látszatmegoldásokhoz jutunk.

5. „Cseréld le a hitrendszereidet, és jó dolgokat fogsz bevonzani!”

Való igaz, hogy mindenki szemüveglencsék sokaságán keresztül szemléli a világot. Nem „a” valóságot látjuk, hanem mindenki a saját valóságát érzékeli: azt, amit az eddigi tapasztalatai alapján elhitt a világról. Ezeket a szűrőket vagy szemüveglencséket, amelyeken keresztül látjuk a világot, divatos szóval hitrendszereknek nevezik. Az egyszerűség és könnyen fogyaszthatóság kedvéért felosztották ezeket pozitív és negatív hitrendszerekre. Vannak módszerek, amelyek azt hirdetik, elég, ha tudatosítod a negatív hitrendszereidet, átírod őket pozitívokra, és máris megoldódik a problémád. Például ha a pénzzel kapcsolatban inkább negatív gondolataid vannak, lecserélheted őket pozitívokra, és ettől megváltozik a pénzhez való viszonyod, majd elkezdenek beáramlani hozzád az anyagi javak. Ha ez tényleg ilyen egyszerűen működne, már nagyon sok milliomos élne közöttünk, de nem ezt látjuk. Sokkal inkább azt, hogy emberek dolgoznak a pénzhez való viszonyukon, töltögetik a fejükbe a pozitív hitrendszereket, de nem változik semmi. Miért? Talán azért, mert ez sem ilyen egyszerű. Nem programozható robotok vagyunk. Egy-egy hitrendszer kialakulása mögött számtalan személyes élmény, tapasztalat és érzés van. Nem véletlenül alakul ki egy adott hiedelem, nem véletlenül azonosulunk vele. Például ha gyerekként kimondva vagy kimondatlanul olyan üzeneteket kaptunk, hogy nem vagyunk elég jók, vagy hogy nem kellünk másoknak, ez a „hitrendszer” nem fog átíródni pusztán azáltal, hogy ennek az ellenkezőjét mondogatjuk. Amíg nem találkozunk a bennünk élő sérült kisgyermekkel, és nem válunk együttérzővé vele, nem fog változni sem a hitrendszerünk, sem a hozzáállásunk, sem a viselkedésünk.

+ 1: „Ha még vannak problémáid, az azt jelenti, még van mit dolgoznod magadon.”

Sokan úgy tekintenek az önismeretre, mint egy szerelőműhelyre. Ezt a hibás működést kell kijavítani, azt kell még fejleszteni, amazt elengedni… Ha egy adott probléma megoldódik, de jön egy újabb, akkor irány megint a szerelőműhely. Mi lenne, ha az önismeretet nem egy izzadtságszagú munkának tekintenénk, hanem egy kíváncsi felfedezésnek, ami egy életen át tart – de nem azért, mert mindig van újabb probléma, hanem mert minden jó kapcsolat alapja egymás megismerése és az odafigyelés. Miért működne ez másképp önmagunkkal?