2019. december 14. írta: zaliz

Nehezen tartod a határaidat?

Ez is állhat a bőrtünetek mögött

Ekcéma, pattanások, bőrviszketés… akinek volt már bőrproblémája, tudja, milyen kellemetlen tud ez lenni – mind esztétikailag, mind érzésre. Sokszor ráadásul hiába használunk rá krémeket, szedünk be gyógyszereket, a tünetek újra és újra előjönnek. Érdemes a belső világunkban – a gondolataink, hiedelmeink, érzéseink, viselkedésmintáink szintjén – is körülnézni, így megtalálhatjuk a probléma lelki hátterét.

A bőrünk az első védelmi rendszerünk

Biológia órán is tanultuk, hogy a bőr az első védelmi vonal a szervezeten belül: ezen keresztül érintkezünk elsőként a külvilággal, ez adja a testünk külső burkát, betakarja és védi a hidegtől, a melegtől, a mechanikai ingerektől. Esztétikailag is fontos szerepe van, hiszen mindenki számára látható – nem úgy, mint a belső szerveink. A szép bőr vonzóvá tesz, ugyanakkor még a legszebb vonásokat is el tudja csúfítani, ha valakinek problémás a bőre.

A hozzám forduló klienseknél megfigyeltem, hogy a bőrproblémák hátterében nagyon gyakran határtartási nehézségek állnak. Amikor összefüggéseket keresünk a testi tüneteik és a belső folyamataik között, sokszor azt találjuk, hogy nehezen mondanak nemet, bizonyos helyzetekben nem tudják megvédeni magukat, nem állnak ki magukért. Ehelyett hagyják, hogy a másik fél használja, kihasználja őket, bekússzon a bőrük alá, és manipulálja őket.

Ha a szülő túl sok…

Mindenkinél máshonnan eredeztethető az, hogy nehezen húzza meg a határait. Általában már gyerekkorban berögzül ez a minta – például ha van egy olyan szülő a gyerek életében, aki nem tartja őt tiszteletben, mint különálló lényt, hanem a saját részének, tulajdonának tekinti. Elkezd uralkodni, hatalmaskodni felette, mindig mindent jobban tud, és nincs tekintettel a gyerek érzéseire. „Én vagyok az apád/anyád, én tudom, hogy mi a jó neked” – gyakran hangzanak el ilyen és hasonló mondatok a szülők szájából. Ezzel az a baj, hogy a gyerek nem tanul rá arra, neki mire van szüksége, neki mi esik jól és mi nem. Ez odáig vezethet, hogy felnőttként sem veszi észre, ha bántják, ha megsértik a határait, hiszen ebben nőtt fel. Természetesnek veszi, hogy mások átveszik az irányítást felette. Kihasználhatóvá, manipulálhatóvá válik. Ha ő maga nem is tudatosítja, hogy mi a probléma, a test jelez – gyakran épp a bőr, a határtartás legfőbb szerve.

Állj! Eddig, ne tovább!

A gyógyulás első lépcsője a tudatosítás: hogy egyáltalán ráismerjünk, hogyan működünk. Melyek azok a helyzetek, amikor hagyjuk magunkat mások által befolyásolni, manipulálni, kihasználni. Milyen hiedelmek állnak a viselkedésünk hátterében? Például sokszor azt hisszük, csak akkor vagyunk jók és szerethetőek, ha mindenkinek megfelelünk. Igyekszünk mindig jófejek, szorgalmasak, alkalmazkodóak lenni, és ezzel óhatatlanul visszaélnek időnként. Mindig lesz valaki, akinek sosem elég az, amit nyújtunk, hanem mindig többet és többet akar. Addig megy el, amíg teljesen le nem igázhatja és irányítása alá nem vonhatja a másikat, mint egy marionettbábot.

Fontos, hogy felismerjük: nekünk is van felelősségünk abban, ha megsértik a határainkat. Az, hogy hagyjuk, hogy nem teszünk ellene.

Egyedül mi jelölhetjük ki a határainkat, különben ha nem tesszük, egy átjáróház lesz az életünk, és mindenki azt csinálhat benne, amit akar.

Az erő nem egyenlő az erőszakkal

Ehhez az szükséges, hogy megtaláljuk a saját erőnket, határozottságunkat. Sokszor félünk használni az erőnket, mert összekeverjük az erőszakkal, pedig a kettő nem ugyanaz. Az erőszak az, amikor olyasmit csinálok a másikkal, amit ő nem akar, és erre nem vagyok tekintettel. Az erő pedig az, amikor tudom, hogy jogom van kifejezni, ami bennem van: határozottan elmondani a véleményem, megvédeni magam, kiállni magamért. Ettől nem leszek rossz ember, nem ártok senkinek, viszont megakadályozom azt, hogy erőszak áldozata legyek. Sosem késő megtalálni az erőnket. A szomatodráma-játékokban nem beszélgetünk, elemezgetünk, hanem ott, helyben, cselekvés-és élményszinten is átírhatjuk az eddig megbetegítő viselkedésmintáinkat, amit aztán majd az életbe, a gyakorlatba is át tudunk ültetni. Ha tudatossá válunk, a tüneteknek már nem lesz többé szerepük. Csak addig jeleznek, amíg valamit nem veszünk észre. Ha elindulunk a változás útján, a gyógyulás is el tud indulni.